Romantika kettős horizonttal – Mélyi József megnyitószövege

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Egyrészt nyilván nem lehet közösen festeni. A szokásos ellenvetés, ami már Erdély Miklós Demokratikus festményénél is felbukkant, persze az, hogy a festmény végül is elkészült, ott van, látható, megfogható, kész. Másrészt nyilván nem lehet festményt minden gátlás nélkül megsemmisíteni. Az ellenvetést a XX. század második felének művészettörténete tálcán kínálja, Robert Rauschenbergtől Arnulf Raineren át számos kortársig. A megsemmisített, átírt festmény, a közöshöz hasonlóan ott van, kész. Alapvetően mindent lehet. Alapvetően.
A közös alkotás alapvetően: építés. Az átfestés alapvetően: megsemmisítés. Ha jobban megnézzük, a közös alkotás is lehet rombolás, és az átfestés is lehet építés. A közös átfestés ezt az ellentmondást viszi el a legvégsőkig: az egyik épít, a másik megsemmisít, az egyik elképzel valamit, a másik átírja. Vice versa. Gaál József és Szikszai Károly munkája olyan, mint a palimpszeszt. A palimpszeszt metaforáját az elmúlt két évszázadban alaposan kihasználták, további követése dzsungelbe vinne, bár az is egy táj, de ábrázolása nehéz. Inkább mondjuk azt, hogy oda-vissza festenek. Oda-vissza munkájuk magáról a festészetről szól. A festészetről, amely már meghalt, de mégis, még mindig itt van. A közös átfestés úgy szól a festészetről, hogy közben meghaladja a narratívát. A közös ide-oda építés-rombolásban elmosódik a beleképzelt történet, és folyamatosan újabb és újabb elképzelések születnek. A közös átfestés úgy szól a festészetről, hogy összeolvasztja az elemeket: kivasalja a különbségeket, eltünteti a hibákat, javít, nem rombol. Eredménye egy elmosódottabb, de hibátlanabb festői valóság. A közös átfestés transzponálja a képzeletet. Átviszi az egyik emberről a másikra, képeket halmoz és ütköztet. A közös átfestés időközben elrejt. Rejti a figurákat, elmossa a partokat, eltünteti az épületeket. A közös átfestés a festészetbe vetett hit visszanyerésére irányuló kísérlet. Kézi munka, szemben a mindent eluraló technikával, az új médiumokkal. Kollektív festészet, régebbi, mint a palimpszeszt. A kettős horizont a szépség megtalálása, egyfajta közös esztétika határkijelölése. A közös átfestés alapvetően a határokról szól: közösen megegyezni, hogy valami kész. Megtalálni az egyensúlyi határt építés és rombolás között.

Gaál József és Szikszai Károly bevallottan rendelkezik két előképpel: Henri Michaux-val és Arnulf Rainerrel. Nehéz meghatározni, melyikük épít és melyikük rombol inkább. Az irodalomban könnyebb. Két példa: Alain-Fournier és Thomas Bernhard. Az egyik francia, a másik osztrák. Az egyik felépíti a tájat, a másik kioltja. Egy-egy részlet a Titokzatos birtokból és a Menthetetlenből.

„Megdöbbenve látta, hogy valami egész más vidéken jár. Nyoma sem volt már a messzi láthatárnak, a hószínű végtelen égnek, melyet nem tudott átfogni a szem; apró rétek mellett kocogott, melyeknek még látszottak zöld foltjai, s melyeket sövények kerítettek körbe magasan. Kétoldalt árkok kísérték az utat, a víz hallhatóan csörgedezett a vékony jég alatt. Mindebből arra következtetett, hogy egy folyó lehet itt valahol a közelben. S a magas sövények között ez már tulajdonképpen nem is út volt, hanem csak egy keskeny szekércsapás.”

„Már nem templomtornyok uralják a tájat, hanem importált műanyag silók, túldimenzionált raktármonstrumok. Bécsből Linzbe utaztában az ember csupa ízléstelenséget lát. Linzből Salzburgba ugyanúgy. A tiroli hegyek nyomasztanak. Voralberget mindig is gyűlöltem, akárcsak Svájcot, a beszűkültség melegágyát, ahogy apám szokta mondani, ezen a ponton nem vitatkoztam vele.”

A két szöveg átfesthető.

„Bécsből Linzbe utazott. Megdöbbenve látta, hogy valami egész más vidéken jár, már nem templomtornyok uralják a tájat, hanem túldimenzionált raktármonstrumok. Nyoma sem volt a messzi láthatárnak, a hószínű végtelen égnek, melyet nem tudott átfogni a szem; apró rétek mellett haladt, melyeknek még látszottak zöld foltjai, s melyeket ízléstelen műanyag silók kerítettek körbe magasan. A hegyek nyomasztották. Kétoldalt árkok kísérték az utat, a víz finoman csörgedezett a vékony jég alatt. Egy folyó lehet itt valahol a közelben. S a magas sövények között ez már tulajdonképpen nem is út volt, hanem csak egy keskeny szekércsapás. Az apjára gondolt, aki ilyenkor azt mondaná, ez a beszűkültség melegágya. Voralberget mindketten gyűlölték, akárcsak Svájcot.”

Még tovább festhető:

„Valami egész más vidéken járt, körülötte túldimenzionált raktármonstrumok. Apró rétek mellett haladt, úgy gondolta, egy folyó lehet itt valahol a közelben. Nem is út volt, ahol ment, hanem csak egy keskeny szekércsapás. Gyűlölte Svájcot”.

Vagy még tovább:

„Egy folyó lehet itt valahol a közelben. Az apjára gondolt.”

Megérkeztünk.
A kiállítást megnyitom.

Elhangzott a Magyar Műhely Galériában 2011 szeptember 7-én.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: