INTERJÚ ARNULF RAINERREL

“ÁTFESTETTE: ARNULF RAINER”
Élet és Irodalom XLVIII. évfolyam 39. szám, 2004. szeptember 24.

A muvésszel Szikszai Károly beszélgetett

Arnulf Rainer világhíru osztrák képzomuvész a közelmúltban a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és az Élet és Irodalom meghívására két napot Budapesten töltött. Jövetelének célja egy, a jövo évben megrendezett magyar art brut-kiállítás elokészítése volt. Látogatást tett a pomázi Gálfi Béla Gyógyító és Rehabilitációs Közhasznú Társaság Szakkórházában, illetve az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben, ahol egykori és mai pszichiátriai betegek képzomuvészeti munkáival ismerkedett. Ezen kívül ellátogatott Gaál József és Nádler István képzomuvész mutermébe.

Arnulf Rainer 1929-ben született a Bécs melletti Badenben. Már az ötvenes évek elején rátalált a saját, másokkal össze nem tévesztheto stílusára. Eloször a saját képeinek “hibás” részeit festette át, legtöbbször fekete színnel, majd saját és mások muveinek az átrajzolásával, átfestésével folytatta, az általa fontosnak tartott részek kihangsúlyozásával, végletekig való fokozásával. Eddigi életmuve az állandó megújulásról tanúskodik. Munkái a világ szinte valamennyi európai és tengeren túli múzeumában megtalálhatók. 1993-ban New Yorkban Arnulf Rainer Múzeum nyílt. Idén decemberben tölti be a 75. életévét.

– 1949-ben felvették a bécsi Iparmuvészeti Foiskolára, amit az egyik tanárral folytatott vitája után az elso nap után otthagyott. Ezután felvették a Képzomuvészeti Akadémiára, amit három nap után hagyott ott. Súlyos vita lehetett.

– Az olyan idoszak volt, amikor még nem volt túl modern a világ, és még hatott a nemzetiszocializmus múltja. Nem kifejezetten nácik voltak ezek a professzorok, ráadásul nem voltak olyan nagyon jó muvészek, de mégiscsak rányomta a neveltetésükre a nácizmus a bélyegét. Azt gondoltam, én sokkal jobb vagyok, mint az összes professzor a foiskolán. Már csak az volt a kérdés, hol van egy olyan hely, ahol dolgozhatom. Amikor az oroszok kivonultak Ausztriából, felszabadult a szüleim háza, és ezután már a saját házunkban, a saját szobámban dolgozhattam. Akkoriban Bécsben elég sok úgynevezett tájékoztatási központ muködött, francia, angol, amerikai, még orosz is. Ezekben a központokban sikerült olyan információs anyagokhoz jutnom, amelyek alapján megismerhettem ezeknek az országoknak a muvészetét.

– Ön igen fiatalon állított ki Francis Baconnel.

– Ez akkoriban volt. Ezt ma már más mércével kéne mérni.

– Akkoriban könnyu volt az ilyen, ma már világnagyságú képzomuvészekkel ismeretséget kötni?

– Engem a szürrealisták befolyásoltak. André Breton szövegei. Tulajdonképpen Bacon is a szürrealizmusból jött.

– Ön viszont hamar otthagyta a szürrealizmust.

– Igen, de mégis ezekbol a konstellációkból adódott az, hogy ezek a kiállítások létrejöttek.

– Késobb, 1963-ban Németországban egy kiállításon átfestett egy képet. A muvész ezért feljelentette, ön pedig három nap börtönt kapott.

– Ezzel az akcióval az átfestés ötletére akartam felhívni a figyelmet. Az a nyomat, amire ráfestettem, nem volt értékes munka. Igaz, az alkotó fél órával azelott kapott állami díjat, ezért nem kezelték az ügyet polgárjogi akcióként. Ezért lett büntetojogi eljárás a dologból. Fél órát késtem. Nem menekültem el. Sot, aláírtam: átfestette Arnulf Rainer. A muvészno sokkolva volt ettol az egésztol, nem ismert engem, nagyon meg volt ijedve. Eloször azt hitték, hogy ez náci merénylet. Csak késobb értették meg, mirol is van szó.

– Mi lett a közös mu sorsa?

– Nagyon csinos fiatal muvészno volt… Eladta a múzeumnak. Én nem kaptam érte pénzt, bár a jogászok vitatkoztak, hogy immár kinek a szellemi tulajdonát képezi a kép. Lehet, hogy Németországban büntetett eloéletunek számítottam, de mégis volt egy imázsom, amit ismertek.

– Aztán a saját fotóit festette át.

– Volt ido, amikor eltorzult arcokat festettem. Rájöttem, rajzolás közben én is ilyen eltorzult vonásokat öltök, grimaszokat vágok. Mindez nem volt tudatos. Én akkor azt gondoltam, talán elegendo, ha az ember ilyenkor csak lefotografálja az arcát. Aztán fotóautomatákban csináltam ugyanezt. Mindig várakoznom kellett. Mindig zavartak a fülke elott várakozó, leskelodo emberek. Sokszor elhúzták a függönyt, kíváncsiak voltak a próbálkozásaimra. Ezért úgy döntöttem, inkább muteremben fogok “grimaszolni”, fényképész elott. Így kezdtem el a fotóátrajzolásaimat. Az egész folyamatban az érdekelt leginkább, hogy hogyan érhetem tetten a személyiség pszichopata és skizofrén struktúrákká, imaginárius képzodménnyé alakulását.

– A közönség hogyan fogadta ezeket a munkákat?

– Rázták a fejüket.

– Ebbol a világból már szinte evidencia volt eljutni a halotti maszkok, illetve a halottakról készített fotóportrék átrajzolásáig.

– Öt évig csak önarcképeket készítettem. Öt év alatt elegem lett a saját arcomból, a saját arcaimból. Ez idegileg is nagyon megerolteto munka volt. Valami nyugodt dolgot akartam csinálni, valami olyat, amiben semmi feszültség nincsen. Én magam nem tudtam ilyen nyugodt, feszültségmentes arcot pózolni magamnak. Arra gondoltam, a halottak tudnak ilyen arcot vágni. Ők képesek erre. Olyan szerencsém volt, hogy egy halottimaszk-gyujteménnyel találkoztam, illetve meg is vettem. Nem eredeti halotti maszkok voltak, talán a harmadik, vagy a negyedik öntés, bár némelyik maszkon még lehetett látni a szoröket. Azokat félretettem, a többit részben befestettem, részben lefényképeztem. És a fotókat dolgoztam át. Nyugodtak voltak, tehát ellentétei az önarcképeimnek. A halotti maszk az emberi expresszivitás utolsó dokumentuma.

A következo periódusa a munkásságomnak, a Noi nyelv címu ciklus volt. Fekete-fehér erotikus fotókat vásároltam, a férfiakat leretusáltam a képekrol, szóval ezek a nok ott voltak a képen, de férfiak nélkül. Egy ido után a nokbol is elegem lett. Aztán rájöttem, hogy Messerschmidt kapcsán hidat lehet verni a muvészettörténethez. A késo barokk szobrász ugyanis szintén grimaszokkal dolgozott. Ez volt az az út, ami engem a muvészettörténethez vezetett. Ez a mai napig is hat rám. Ezek mind kisebb munkák. Voltak nagyobb munkáim is, a testpózok, ami annyit jelentett, hogy indirekt testhelyzeteket vettem fel, ezeket lefotóztam, majd átfestettem. Egyébként nem hozok létre fomuveket, csak kisebb-nagyobb sorozatokat. Körüljárom a témát, megpróbálom a motívumot, a problémát minden oldalról végiggondolni, átrágni.

– Amikor fest, ecset helyett sokszor az ujjait használja. Sot, 1981-ben, amikor professzor lett a Bécsi Képzomuvészeti Akadémián, elso órájára egy majmot vitt be a hallgatóknak, bizonyítván, hogy a muvészet taníthatatlan…

– Korábban majmokkal próbáltam meg festeni. A majom festett, én pedig megpróbáltam egy parafrázist készíteni hozzá. Szükségem volt egy partnerre, ráadásul o egyetértett azzal, hogy egymás képeit kölcsönösen átdolgozzuk. Vagy párhuzamosan, dialógusszeruen dolgoztunk, vagy pedig harcoltunk; ezek tulajdonképpen ecsetharcok voltak. Választás elé kerültem: színész legyek, komédiás vagy festo. De nem volt rendezo, hogy csináljunk egy filmet. Egy komédiát. Senki nem jött. Így aztán a festészet mellett döntöttem.

– Hogyan emlékszik vissza a professzorkodására a bécsi akadémián?

– Nagyon rossz volt a vége. Annyira beárnyékolja, hogy erre nem is akarok emlékezni. Nem is lépek be abba az épületbe.

– Ennek az lehet az oka, hogy az egyik tanítványa az akadémián lévo mutermét feltörte, és az ott lévo munkáit “átfestette”?

– Igen. Ráadásul az akadémia nem volt szolidáris velem. Azt mondta, semmi köze hozzá, ez az én privát dolgom. A Guggenheim Múzeumnak szánt kiállítási anyagot tartottam ott, gondolván, az akadémia sokkal biztonságosabb hely, mint az én otthoni mutermem. És aztán feltörték egy napon. És a képek egy részét átfestették feketére. Késobb találtam egy levelet, azt írták benne, hogy sajnos csak egy vödör festéket hoztak magukkal, mert abban bíztak, hogy a muterem tele lesz festékkel. A fo gyanúsított öngyilkos lett. Fobe lotte magát. Azóta nem kaptam több névtelen telefont sem. Egykori tanítványom volt, aki lecsúszott a szélsojobb irányába. Az akadémiának az volt a véleménye, hogy relatíve sok külföldi van az osztályomban. Ezt ez az ember terjesztette az akadémián. Amikor meghallottam, hogy miket terjeszt az osztályomról, meg akartam tole szabadulni. Lassan, finoman.

– De hát ez is csak egy átfestés volt, nem?

– Én elvártam a tanítványaimtól, hogy mást csináljanak, ne utánozzanak.

– Hegyi Lóránd több mint egy évtizedig vezette a bécsi Modern Muvészeti Múzeumot. Volt-e valamilyen kapcsolata vele?

– Nem volt. Hegyi úr rengeteg francia képzomuvésztol vásárolt munkákat. Tolem egyetlen képet sem vett a múzeuma számára.

– Ön most azért jött Budapestre, hogy a magyar pszihiátriai betegek “art brut” képeibol válogasson kiállítási anyagot. Mi a véleménye a látottakról?

– Nagyon egyedülálló gyujtemény van itt Budapesten. 1910-ben alapították ezt a gyujteményt, és a modern gyógyszerek csak 1950 körül kezdtek elterjedni. Elotte a betegek sokkal intenzívebben hallucináltak, fantáziáltak, és csak akkor dolgoztak, ha belso kényszerbol történt, ha az ösztönzés belülrol jött. A gyujtemény java még ebbol az idobol származik, éppen ezért értékes. Örülök, hogy láthattam ezt az anyagot. Szívesen lennék kurátora itt, Budapesten egy olyan kiállításnak, amit ebbol az anyagból válogatnék.

– Tehát nem bánta meg, hogy Budapesten töltött két napot?

– Nem. Igaz, miután megnéztem Lipótmezon a gyujteményt, veszekedtem a kurátorral, mert minden össze van keverve. Vegyesen láthatók a lecsúszott muvészek az igazán inspirált muvészekkel, a közepes minoséggel. A nagy feladat az, hogy az egyszerit kikeressük ebbol az egészbol, és egy kiállítás, illetve a tárlatot kíséro publikációk által ismertté tegyük a szélesebb közönség számára is. Hogy bemutassuk az embereknek, hogy milyen tehetségek éltek itt, Magyarországon.

– A képzomuvészet módszerei ön szerint kimerüloben vannak?

– Tény, hogy bizonyos modern médiumok, a fotográfia vagy az elektronikus média befolyással vannak a festészetre. Ez a kombináció még nincs kimerítve. Hogy mi lesz belole, hogy merre vezet ez az új trend, majd meglátjuk. Egy biztos: az új generáció már nem csinálhatja azt, amit a régiek.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: