Hemrik László: Őszinteségre ítélve

Túlvagyunk a húsvéton s ki-ki átélhette a feltámadás misztériumát, de legalább is elmerenghetett felette, és mindközben nem kerülhette meg, hogy az isteni, illetve az emberi természet útvesztőit is számba vegye. Ez utóbbi, az emberi természet, az elmúlt napok hatására, hallván a jó hírt, joggal és megkönnyebbült szívvel mondja: van remény, van miben hinnünk, biztosak lehetünk a világ véget-nemérésében. Ugyanakkor az emberi természet igen sokféleképpen van kalibrálva, így némelyek az emelkedett derűt, az ünnepet, helyi értékén kezelik, s azokat leginkább csak a templomi liturgiának tulajdonítják, mert szívesebben tételezik, ez van, a hiábavalóságot s a végső elmúlást. Szikszai Károly hol közvetlen, hol közvetett módon vesz részt ebben a diskurzusban, több emelkedettséggel, kevesebb derűvel. Képein olyan erők dolgoznak, amelyek a minden rendben van érzés-komplexumot feszegetik, olyasmit mondva ezzel: csak semmi lazulás, várjunk azzal a megváltással, mert az vagy nem történt még meg, vagy, ha megtörtént, hatástalannak bizonyult. És ez viszont nagyon is rendjén, ez lenne szerintem a hiteles, az istenkereső/ istenfélő művészet sajátja, mert tehet-e a halandó ember többet annál, mint, hogy időnként tagadó gesztusokkal üzenjen a felfoghatatlannak. Azt gondolom, ez a nyilvánvalóan tévedéseket is magába foglaló ellenállás emberibb és magasztosabb, mint a szintúgy tévedésekre épülő feltétlen igenlés.
A lelkiismeret képei ezek itt körülöttünk, de nem a rossz lelkiismereté, hanem a kutató, értelmező, önmagát kívülről látni akaró lelkiismereté, amely gyakran valami ellenében, valamivel való ütközés, súrlódás állapotában látja önmagát, ahogy annak is tanúja, hogy a konfrontáció miféle tüneteket produkál. A lélek szenved, kiabál, szabadságot követel magának, s közben megjárja az eget, a poklot. A különös érzékenységű művészek, ilyen Szikszai Karcsi is, egyszerre képesek fogni és kivetíteni a fogak közé szorult hús kellemetlen feszülést, ahogy Isten távoli pillantását, illetve annak hiányát is.
A konfrontációra ítéltetett lelkiismeret drámáját úgy kell képként láttatni, hogy minél több maradjon meg az alapélményből, a kép olyannyira megkerülhetetlen legyen, mint a tányéron megszaladó kés sikítása. Ez nem a szépelgés, és nem is a körmönfont okoskodás, hanem a kifejezést a lehető legkomolyabban vevő művészet sajátja. Szikszai grafikája őszinteségre van ítélve.
Most már csak az a kérdés, Szikszai milyen képi nyelvet társít a művészetének okot adó nyers, tiszta erőknek. Mert a művészet egyik legnemesebb értéke, és képessége éppen az, hogy a primer érzéseket, legyenek mégoly elementárisak, mint Szikszai Gyász-képeinek fundamentális emóciói, a néző számára is kódolható információvá alakítja.
A Visszanéző című kiállítás képeinek fényértéke, az egyes művek kompozíciójának feszessége, zaklatottsága, a munkákat felépítő számolatlan vonal puha lágysága, ugyanakkor azok értelmező, intellektuális volta, a motívumok vándoroltatása, a vizuális idézetek beemelése a képtérbe már nem az érző ember, hanem az alkotó művész döntéseinek a hozadéka. Közülük mind méltó lenne arra, hogy egy hosszabb elemzés tárgya legyen, ám erre most itt nincs mód, így csupán egyetlen figyelemre méltó jelenségre fókuszálok, még hozzá arra, hogy Szikszai művészetében a táj, a tájkép kiemelt pozíciót élvez (Vásárhelyi Antal válogatása is ezt a tényt erősíti). De miért a táj, a természet, miért éppen a fák?
A tájkép az ábrázoló művészet legabsztraktabb végkifejletének is tekinthető, még pedig annak okán, hogy a táj, a táj látványa egy jelentés nélküli entitás, afféle szűz terep, amelyben a még nyers, művészi invenció és akarat a legszabadabban bontakozhat ki. Ahogy Karcsi mondta nekem nemrég, a tájképpel ellentétben, a zsánerben könnyebben felszívódhatnak a legfontosabb energiák, mert a figurákon és a figurák közt túl sok lehet sallang, s a magukat könnyen megadó jelentéstartományok.

Mindezeken túl, kell, hogy legyenek és vannak is, képért kiáltó, személyes bejáratú, kvázi archaikus tájélmények is a háttérben. Így ott van a képeken a nyírségi tanyák, a magyar temető, az ártéri erdők hangulata, de ott van a Karcsi általa rendkívül jól ismert, nyolcadik kerületi dzsumbuj, s vele az irracionális képzeteket produkáló kapualjak, belső udvarok világa. Ennek következtében némely táj, táj-rekvizitum oly szuggesztív, hogy nem átall, mint szúrós szenderinda beleakaszkodni a nézőbe.

Ha tájkép, akkor művészettörténet. Aki fest, tudja, a Duchamp óta alkotók bizonyosan, hogy már rég óta ugyanazokból a kész elemekből dolgozik minden művész. Szikszai sem tagadja ezt, sőt szívesen parafrazálja kedvenceit.
Az én kedvencemen, az ott a főfaltól balra az első kép, szintén megidéz valakit, de őt nem a műfaj juttatja eszembe, hanem a kép szellemisége, kérlelhetetlen szarkazmusa és embersége. Akár Goya is alkothatta volna ezt a megrázó erejű képet, amelyen az enyhe emelkedésű horizonton párosan vonuló, csonkolt akáctörzseket látni.

Szikszai a legtöbbet Soutine-től tanulta, ő az, akit a legjobban csodál, nem véletlen, hogy egy egész átirat-sorozatot szentelt neki, e kiállítás is több színes lapot mutat be ezek közül. Szikszai tisztelete nem véletlen, hiszen művészetük alapképlete hasonló, hasonló gyökerekből táplálkozik, hasonló indíttatású. Soutine világa a lehető legközvetlenebb élmény Karcsi számára, amely azt az állandósult vágyat élteti, hogy megtudja, miképpen lehet a legeszményibb, legnyugodtabb provanszi tájat ilyen nemes, de még is nagyon ösztönös, ergo igaz, erővonalakkal átlényegíteni.

A kiállított képekkel kapcsolatban, lehet kissé meglepő, de eszembe jut egy másik művész is az avantgárd idejéből, aki a következő jelmondatot tűzte a zászlajára: El a természettő, mert a természet utánzása rablás, a művész egyedüli kötelessége a szabad alkotás! Kazemir Malevics, hisz róla van szó, fekete és fehér négyzetet festett a fehér alapra az új tárgyiasság, az új szellem, az új művészet, s akkor már, a megnyitónk elején nevesített transzcendens, isteni lényeg és gondolat nevében. Azt gondolom, és ez talán nem túlzás, hogy Szikszai Károly, miközben tájakba feszíti a lelkiismeret történéseit, Malevics fehér és fekete négyzeteit is elbontja, avagy újraépíti.

(Elhangzott 2011. április 26-án, Szikszai Károly Visszanéző című kiállításának megnyitóján a Bartók 32 Galériában.)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: