drMáriás: Halált mosolygó táj

Ha a táj mai értelmezéséről szólunk, akkor nekem elsőre Szikszai Károly alkotásai jutnak az eszembe, mert azok indítottak meg e témában a leginkább, hisz azok úgy tudják számomra elmondani a legtöbbet, hogy megmaradnak egyfajta némaságnál. Mert amit alkotásain látunk, azok egy olyan látásmód állomásai, amelyek a nézés által magába szippantanak és megcsavarnak, bár első pillantásra semmi különöset nem fedezhetünk fel: fákat, mezőket, vizeket, valamint házakat, nőket, húsokat, amelyek teljesen hétköznapi, sőt, a reklámnyelv szempontjából akár bosszantóan unalmasnak is tűnhetnek.
Csakhogy azok egyáltalán nem azok. Épp ellenkezőleg! Úgy mondanak szörnyen felkavaró dolgokat, úgy üvöltenek, úgy váltanak ki vízözönt és földrengést, hogy az ember első pillantásra azt hiszi, téved, talán nem is történt semmi, majd ismét a képekre néz, és lefagy, mert azok beszippantják. Szikszai képein a táj kilépve a saját dimenziójából hol homorú, hol domború lesz, ki- és becsavarodik, vagy éppen megunva a küzdelmet önmagáról is lefolyik, máshol meg éppen felemelkedik, s az ég felé kitárulkozik.
Egyik legújabb alkotásán a csavar kettős: a nő szép álarca lehull, s helyére a lélek szörnyűsége ül ki teljes brutalitásában. A festményen a divatmagazinok, tévéreklámok, a közélet szépre dizájnolt női külsője helyett egy olyan rettenetes cafatot látunk, amelynek dobogó húsát, rángó idegeit, szörnyű szenvedélyeit és csodálatos hévét olvashatjuk ki a leképezett véres kupacból, melynek koronája egy olyan fej, amely vagy egy halotté, vagy egy medvével keresztezett kutyáé. S ezzel a fejjel ott fekszik azon a csodálatos ágyon, mintha a Napkirály oldalában ébredt volna, hogy egyetlen napi feladatával, a reggeli ritmikus erotikus lihegésével kiszolgálja munkáltatóját. De az álarc leesik, s magával rántja annak giccses hazug és unalmas mázát, s a húst, a rólunk leszakadó időt és teret, a hatodszor újracsomagolt lejárt élelmiszerként, szanaszét rothadt, kukacos, émelyítően büdös cafatként még előttünk maradt kolonc életlehetőséget mutatja fel testével és arcával, arra kérve minket, hogy próbáljuk meg úgy szeretni, amilyen ő valójában: büdös, rigolyás, őrült, életveszélyes, konok, zsarnok és gyilkos, akárcsak mi mindannyian.
Szikszai Károly egyfajta utolsó mohikán, egyben egyfajta első számú neo-klasszicista is: az a régi vágású úriember, aki képtelen hazudni, csalni, átejteni, megjátszani, ezért ha megszólal igazat mond, kiált, sikolt. S teszi ezt úgy, hogy képei egy iszonyatosan gazdag és ezerszínű zenévé forrnak össze, amelyet egy ördögien klasszikus, félelmetesen angyali kórus énekel az ő színeinek, formáinak a karmestersége alatt, amelyben ott sikolt egymás mellett Gulácsy, Breughel, Bosch, Csontváry, Kondor, Bacon, Van Gogh és még sokan mások, közöttük legnagyobb kedvencével, mint szólistával: Soutine-nal.
Ők, akik mindannyian úgy szerették a valót, mint egy tájat, amely nem hazudik, nem ámít, nem csal, s éppen ettől szép, talán még az életnél is sokkalta szebb: akár maga a szörnyekből kirakott menny, a feketével megfestett nap vagy a fájdalomból kirakott öröm: akár egy halált mosolygó táj.

Halált mosolygó táj – Szikszai Károly kiállítása
K-petrys Ház 2009 december 8 – 2010 február 25.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: