drMáriás: Az utolsó éjszaka tébolya

Vajon mi vár ránk a legutolsó éjszakán? Bekopog egy APEH-ellenőr, és előveteti húsz évvel azelőtti bevallásunkat? Átjön a szomszéd, s felszólít, hogy halkabban haldokoljunk? Felsorakoznak körülöttünk a potenciális örökösök, s elkezdik kifelé tolni a cuccot, alólunk az ágyat, rólunk a paplant, fejünk alól a párnát? Vagy kijön az orvos, és segítségnyújtás helyett panaszkodni kezd, hogy alig van pénze, s nincs merevedése?
Szikszai Károly Fekete karácsony című sorozata élményi szinten abból a groteszk valóból építkezik, amelyben már megszűnt minden mélység és méltóság, részvét és odaadás, amely számkivetetté tett minden embert, legyen az koldus vagy milliomos mindegy, a magány tömegjelenséggé nőtt, s áthatolhatatlan falat húzott minden ember közé.
Az alkotó ilyen helyzetben mit tehet? Álljon be a gagyi szórakoztatók, filléres bohócok sorába, akik sokszor a kollektív elhülyülésért is felelősek? Még csak véletlenül sem! Hisz a művész ég, méghozzá magas hőfokon, láz itatja át minden porcikáját, ezért dolgoznia, alkotnia kell, mert ha nem teszi, ha nem láthatja munkája, szelleme gyümölcsét, akkor meddőnek, agyhalottnak érzi majd magát, ezért csinálja, leírja, kiírja magából őszintén azt a mély hevületet, amely művésszé teszi, a társadalom, a sodor kirekesztettjévé, őrült poétájává, meg nem értett szentjévé.
Szikszai eddig is megdöbbentő töménységgel fogalmazta meg mondandóját. A túlvilágba átnyúló tájakat, dimenziókat, a haldokló világból útra kelő utas üzenetét, a lecsupaszított mondanivalót batyuként a hátán cipelő meztelen lírikusét, a világ semmisségeit végleg felszámolt és maga mögött hagyott költőjét.
Azonban mostani sorozata még egy nagy lépést tett előre, hisz még cizelláltabban, még kontrasztosabban és még félelmetesebb pontossággal jeleníti meg mondandóját, mint eddig bármikor. Feketéi úgy sercennek a papíron, mint József Attila vagy Ady Endre szavai, s oly vad ritmusokat sikoltanak bivaly-fekete fehérei és cinkfehér feketéi egymás mellett, vagy éppen őrült vággyal egymásba simulva, hogy attól előbb falfehér lesz, majd őrülten bezsong a lélek.
Szikszai képein először a táj csavarodik erre-arra, jó mélyen magába szívva láthatatlan szereplőit, miközben az űzött vándor csak néz és megy, csak megy, előre az ismeretlen éjszakában. Az egyik ház, amely mellett elhalad lenyelné, a másik összeroppantaná, teljes soruk pedig szédült gúnyos körtáncot jár előtte továbbűzve őt, majd jönnek a fák, a gyönyörű jegenyék, amelyeknek a kezétől, érintésétől, suhanásától oly nehéz elbúcsúzni, hogy végül a lápok, vizek, földek, mocsarak világa érkezzen el, amelynek egyre süppedő helyszínei a tébollyal átitatott éjszaka utolsó lépéseit kövezik ki a világból kivonuló költő útján.
Szikszai meggyőződése szerint Chaim Soutine és Arnulf Rainer nyomdokaiban jár, jóllehet előbbinek különös dimenziókat sugalló döbbenetes terei, utóbbinak ágyúgolyóként becsapódó feketéi, világokat, arcokat, tájakat behálózó idegtérképei volt számára az ösztönző kedves fáklya.
Én mégis úgy érzem, hogy Szikszai egyre közelebb kerül ahhoz a legvégső, egyszerre félelmet és nyugalmat keltő hangulathoz, amely leginkább Arnold Böcklinre jellemző, különösen A Holtak szigete címe festményére, amely bár egyszerű tájképnek tűnik, hiszen egy sima tengeri jelenetet ábrázol, mégis oly mélyen nyugtalanító, felkavaró és észbontó, mert elénk tárja kézzelfoghatóan a megkérdőjelezhetetlen véget, mint elkerülhetetlen valót.
Ahogyan Böcklin sem tudott belenyugodni látványa végességébe, s 1880 és 1886 között azt öt változatban festette meg, így Szikszai is ragozza, jegyzeteli, díszíti, naplóként folytatja azt, amit mélyen magába leásva lát, talál, kitapint, előérez.
Teszi mindezt azért, hogy olyan szépségben és pontosságban tárja elénk költői világát, hogy mi is kedvet kapva elinduljunk azon az úton, amelyen a legutolsó éjszaka tébolyának legmélyén, a felkavart lélek legsodróbb hullámain végre hagyjuk majd magunkat sodortatni előre, egyre csak előre, hogy az út legvégén hangosan a teremtő arcába kacagva megérkezzünk hajnalban Böcklin gyönyörű szigetére.
(Szikszai Károly Fekete Karácsony című kiállítása a Galéria IX-ben látható január 23-áig)

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: